Szállj hát velem
egy rezdülésű szárnycsapással.
Hullongó tollak voltunk egyedül,
– szárnyak lettünk egymással.

Váci Mihály

 

 Sorra elhullt tollaira gondolt, ahogy telt az idő és elrepítette őket a szél valahova messzire, ahova már nem mehetett utánuk. Gyász töltötte el szívét, vagy legalább is a gondolatait, mert szíve... talán már nem is volt s lelkét is elpusztították a gonoszok. Vissza - vissza révedezett a szép szárnyalásokra az egekig, a száguldásra, a térre és szabadságra, amit kapott. Élt... és most? Most halott volt... Talán igen, talán nem. Ami biztos, már nem önmaga.

Kiábrándító a csapzott, törött szárnyú madárkát az utca szélén szenvedni látni, hisz nem ott a helye. Nem azért született egy sem, erre a  Földre, hogy a porban gubbasszon vagy kövek közt ugráljon. Nekik az égen a helyük. A magasságokat meghódítva és a mélységgel dacolva, mint a szabad lét mintái álmokat ihletve, vágyakat keltve az emberekben... De aki nem repül az nem él.... a csupasz földön kiszolgáltatva mindenféle ártónak, nincs jövő!

Ilyeneken merengett a Semmibe bámulva. Ott ült a sziklákon, ahogy mindig. Szürkeség és árnyak közt, otthonosan, már-már berendezkedve, egyedül. Hangok mindenfelől, gondolat áramlatok, mint a levegő, fojtogatón. Meghalt? Nem számít... így az élet sem vonzó. Ha azért és attól nem élhet, amiért eddig, akkor keressen mást? De azt is elvehetik, elveszítheti... Akkor mi a megoldás? Hinni? Bízni? Remélni? Olyan könnyelműen elejtett , elfeledett szavak ezek. Mások szájából jól hangzanak, másoknál olyan könnyedén működnek. Azok a bizonyos mások... irigylésre méltóan tudnak mindenem túllépni, mintha soha, semmi sem számított volna. Talán ezt kellene tenni? Menni így tovább?
Felkelt a sziklákról, lépett párat a szakadék felé. Az odalenti sötétség és ismeretlen nézett vissza rá. Milyen különös. Ácsorogni a Semmiben egy szakadék szélén. Mi lenne ha?
Mit veszítene? De nyerne azon bárki; s ha nyerne is, őt miért érdekelné? Csak lépnie kellene egyet és mindez már a feledésbe merülne. A szenvedés, a veszteségek, a gúny, amit már úgy gyűlölt... egy szál margaréta figyelte csak, ahogy ő tétovázik. Lehasalt hát hozzá, ruháját a kavicsok mocska beszennyezte, bőrét húsát a kövek megsebezték, szúrták, nyomták... Réges-régen még számlálgatta ő is a szirmokat: szeret, nem szeret, szeret, nem szeret... s most? Lenni, nem lenni, lenni, nem lenni... Shakespeare forog a sírjában, hogy ilyen körülmények közt idéznek tőle! Drága Hamlet! Bocsáss meg! Te rájöttél mikor nemesebb a lélek?
A szirmok pedig csak potyogtak le a mélybe, hogy elvesszenek a feneketlenben. Aztán valami megállt mellette és egy tűzben égő toll hullt le mellé, puhán, tündöklőn a Szürkét kirekesztve, megtöltve a Semmit. Felnézett, honnan... Fekete alak ácsorgott felette. Egyik kezében papírlapokat tartott, a másikat csak tartotta, mint aki ceruzát fog ujjai közt... Némaságba burkolózott, szó nélkül letett egy lapot a kezéből, aztán csak figyelt. Egyetlen szó izzott rajta: Remény.

*szösszenet*

Még távolról sem idilli. Még hiányzik belőle. De már érezni a jelenlétét. Már közeleg a beteljesülése. Még mocskos sárlé borítja az utcákat, még a fagy belemar a fák rügyeibe, bontakozó leveleibe, de hamarosan vége és a Világ új erőre kap, mint tűzből újjá születő Főnix, hamvaiból támad fel az élet. Reménnyel telt ízű a lég, még ha hajnalonként rideg is, s felhőcskének tűnhet minden lélegzet, akkor is eljön.
Ha pedig itt lesz mindent az uralma alá hajt. Te sem leszel kivétel! Bizony, Te! Akinek nincs élet és nevetés, akinek nincs jó, Te ki mindent gyűlölsz. Neked is itt lesz és zöldbe borítja a tájat, hiába akarsz kopár halált magad köré. Megragad, mocskos gallérodnál fogva és megráz, hogy felismerd tehetetlenséged, mert Őt nem szabályozhatod. Vele szemben vesztes maradsz míg lét van e Földön.
De addig még várunk. Tűrünk. A jeges szelet, a hófúvást és mindent, amit a tél ránk zúdít. Mert a levegőben már ott van.

Lebben a lepel, fekete selyemfénye még felszikrázik a gyertyafényben. Fátylat borítok mindenre. Tengeren Túl más világ köszönt rám, Tengeren Innen a feledésbe veszejtem a létezésem. Minden más lesz, visszautat pedig nem hagyhatok. Egy út van: Előre.

Egy halk hang felsikolt: - Mit művelsz? Mellettem vagy bennem kiált, nem tudom, nem figyelhetek rá most. Teszem a dolgom, felégetek mindent. A benzines kannák csendesen sorakoznak az ajtó mellett, várják, hogy eljöjjön az ő idejük. Szomorúnak kellene lennem, de nem érzek ilyet, csak lezárok; mindent, ami itt tartott, feledek. Szárnyak, álmok, árnyak… nem lesz ami kísérjen vagy kísértsen.
A hatalmas terítőkkel betakarom- eltakarom a berendezést. A sakkmintás asztallal kezdem; többé nem játszom, nem merengek a mellette álló széken ücsörögve. Viszlát.
A hatalmas fekete szaténborítású kanapé és a fotelpáros következik. Többé nem álmodozom, nem álmodok kéjeset, kedveset rajtuk. Veled sem találkozom álmomban többé. Kedvesem, messze vagy, s talán már sosem leszel enyém, már ha valaha is voltál… Vajon voltál? Már nem tudhatom meg.
A kőlábakon álló üvegasztalkán még ott a kehely. Feledésem pohara. Én kértem, én választottam. Így, üresen, varázstalannak látom tompa, ezüstös csillogását. Őket is leterítem inkább.
A bíbor szőnyegre lépve régről ismert, fájó dallam lengi be a Csarnokot. Árnyaim maszkok mögül bámulnak rám, táncba hívnak. Nemet kellene mondjak, de nem teszem. A velem szemben álló kékszemű, szőke hercegnek öltözött, szárnya vesztett démon felkarol; derekamra csúsztatja kezét, a fülemhez hajol, azt súgja, maradjak, szeretne velem több időt tölteni. Aztán szertefoszlik. Merev tartású, meleg, barna szemű társa ölel át és visz tovább keringőzni. Táncoltunk mi már így, emlékszem. Elengedi kezem, hűvösen a szemembe néz, kér, hogy éljek végre, úgy, mint mások: a Valóságban. Sírni támad kedvem a szavaitól.
Fekete, tépázott szárnyak lebbennek körém, ölelőn. Bohócszerűre mázolt maszkján is átsüt meleg, csillagos -szürke pillantása. Szomorúan áll velem szemben, kezét nyújtja, hozzálépek. Vele más a tánc, mindig is más volt. Időtlenné, mozdulatlanná válhatna tőlünk a világ, de nem teszi, csak egy percre, míg maszkját félretolva csókot lehel ajkamra, majd visszahúzza álarcát és szó nélkül szertefoszlik.
Csalódottság, szomorúság és düh váltogatja kését bennem. Eltaszítom a kérőket; jöjjön a Tükör.

Ohh.. Tükröm, Tükröm… végigsimítok arannyal szórt keretén; az én reneszánsz gyöngyszemem. Mindig is az volt. Megállok vele szemben, ekkor tűnik elő tükörképem a foncsor mögötti Világból. Kedves, simogató, szeretettel teli tekintete köszönt; én lesütött szemmel a padlót kémlelem. Egy szót sem merek szólni. Mit is mondhatnék? Hogy most meg fog halni, mert én így döntöttem? Csak nézek másik önmagamra… milyen kár, hogy nem jöttünk ki jobban. Talán máshogy is alakulhatott volna. az én hitem, az ő ereje… sajnos nem ugyanabban hiszünk.
- Megint elmész? Mi történt?
- Távozom Innen és Onnan is. Egyedül leszek, megpróbálom helytállni minden nélkül. Titeket magam mögött hagylak, Tengeren Túl pedig tiszta lappal kezdek, talán több sikerrel mint eddig.
- Jól meggondoltad? Mindent eldobsz magadtól?
- Eldöntöttem.
- Nincs beleszólásom. Ebbe nincs. Ha el akarod hagyni önmagad, hogy üres lehess teljesen, tedd. De mikor visszatérsz, jusson eszedbe, én figyelmeztettelek!
Azzal hátat fordított és eltűnt. Lemondása egyszerre fájdalmas és bosszantó. De ha nem lépek, az általunk teremtett kettősség felemészt. Letakarom a komorrá szürkült, lakatlan tükröt is. Vége lesz mindjárt. Még egyszer, utoljára leülök az üvegkupola alá, felhőtlen, csillagos ég bámul rám odafentről, ahogy az emlékeimen töprengek. Ha ez a hely már nem lesz és odaát sem lesz helyem, mi lesz? Talány…. Fuldokolni kezdek a gondolattól. Levegő kell. Kirohanok az erkélyre, fekete víz csobog a mélységben. Kissé lehiggadok.
Felégetni az egészet? Miért? Komor hang válaszol a fejemben: - Fejlődni akartál, nem? Akkor előre!
… Csak előre!
Bezárom inkább a széles ajtókat, berántom a függönyüket. Még egyszer végigsimítok a bársonyon… mennyire fog hiányozni mindez.
Apró kezek kapják el az enyémet. –Ne! – sírja vörös szemekkel.
- Tudom, ki vagy, de te miért mondod ezt?
- Ne tedd ezt! – értetlenségem csak ingatja fejét.
Egy percre talán… addig fordul meg a fejemben, hogy mégse tegyem. A kislányhoz hajolok, homlokon csókolom Ártatlanságom. Könnyei helyett vércseppek gördülnek végig orcáin. Halkan suttogom: - Nyugodj békében! Talán most már neked is sikerülni fog!

A kannákat nézem; akkor kezdjük!
A benzin szaga betölt mindent, ahogy fellocsolom a Csarnokot és minden tárgyát; emlékeim őreit.
Utolsó mozdulattal még kitépem nyakamból a láncot és a rajta lógó keresztet, hogy a szőnyegre dobjam. Még egy utolsó szippantás a meggyújtott cigarettába és a nyakék után pöckölöm.
Nem várom meg, amíg minden lángra kap, behúzom a dupla szárnyú diófaajtót, kulcs fordul a zárban, lakat kattan a láncokon és én hátat fordítok mindennek, ami voltam.

Talán sosem hallott robaj volt. Nem is értettem honnan jöhet. Meglepettségemben majdnem felsikoltottam, de ahogy körülnéztem, a körülöttem állókat cseppet sem izgatta fel. Mintha csak én hallottam volna. Ahogy így felidézem, nem is kívánom senkinek, hogy ilyet kapjon „meglepetésnek” valaha is. Minden előjel nélkül, mintha házak – sok emeletes panelek dőlnének le; a betondarabok beborítanak mindent, eltemetve mindazt, ami valaha szép és jó lehetett. Önkéntelen pusztítás és hantolás. Ha még fejfák is hullanának az égből, kész is lehetne az újabb temető. Sírkert? Oda holt embereket kaparnak el, de… itt nincsenek emberek.
A megmenekült, életben maradt álmok fogcsikorogva lépkednek, a sérültek vonszolják magukat a törmeléken. Üvegcserepek hasítják bőrüket, húsukat… hallom a vércseppek koppanását egy bádog darabon. Mindent beborít a por. Cementszürke kép ez vérrel, jajgatással, fájdalommal, pusztulással.
Aztán még egy ledől. A Remények Háza tégláról téglára bomlik, mintha csak egyesével hordanák el. A benn élők ugyan fedél nélkül maradnak, de a Hit Termében ők is otthonra lelnek újra.
Mint a katasztrófafilmeken. Egy terem, a legerősebb még áll. „Bástya” ez, míg minden más összeomlik. Itt gyűlnek össze a túlélők: álmok, az elpusztíthatatlanok, remények, a megmaradtak, célok, amik túlélték ezt is, vágyak, amik újjáéledtek és a HIT. Ő az, aki minden mást magához ölel és azt súgja „ minden rendbe jön!” Mert így lesz. Jobb lesz az egész. Újjáépíteni nehéz, az újrakezdés küzdelmes és kimerítő, de megéri a fáradozást. A zokogók már mosolyognak, hiszen érzik a szavakban rejlő igazságot. Egymást kötözgetve, vigasztalva, ápolva felejtik, ami már nincs és tervezik, ami eljön. A Naivitás vidáman, törött karral csatlakozik hozzájuk. Neki mindig jó a kedve. Az ajtóban állva nézem ezt a félelemtől tocsogó képet. Senki sem mondja ki? Senki sem gondol rá? Mi van akkor, ha NEM? Nincs kérdés – nincs válasz.
Álmok, vágyak, remények, célok és hit! Rátok zárom most az ajtót, bocsássatok meg! Kattan a zár, láncokkal körültekerem a kilincseket… Még pár perc és jó adag benzin. Vége lesz nem soká!
Egy kósza gondolat… bele se merülök inkább, rágyújtok. Zippo a kézben, cigaretta a számban. Hallom, ahogy rájönnek a bezártságukra. Ajtón, ablakon menekülnének, egymást tiporva… mind hiába. A menekvés börtönné vált és ők a foglyai lettek.
* Sajnálom! *
Újabb ablak törik be, kezek lógnak ki rajta, vércseppek az aszfalton. Az sem érdekli őket, hogy az üveg véresre kaszabolja őket, cafatossá szaggatja ruháikat. Csak túlélni akarnak, de az ablak túl kicsi.
Lendül egy kéz, valami a lábam elé hull a földre. Véres fülű, fehér plüssnyúl az; valaha répát tartó kezeiből egy – egy fehér cérnaszál még kilóg. A könnyeim maguktól törnek utat a porlepte betonig. Hagyom, nélkülük talán könnyebb lesz.
Még egy utolsó szippantás a cigibe… aztán eldobom.
Mint máglya, ragyog a feketeség közepén a kupolás kis épület én pedig lángjainál melegszem… hűvösek az esték mostanság.

-Nyugodtan. Úgysem hallja meg itt már senki. Zokogj csak, könnyeid csillapítják szomjam, és átkozódj, hogy életem színesítsék szavaid. Szenvedésed számomra mámor és ebben a kéjes zűrzavarban érzem, ahogy elönt a káosz gyönyörűsége.

Majd elhallgatott a hang. Játszik velem, nevet a kínomon, holott tudom, hogy egyedül vagyok. Az önmarcangolás egy csendes formája ez. Ki is figyelne fel ilyesmire hajnalban, mikor a Nap még sehol; úgy érzem csak én vagyok ébren. 
Megint itt van a Tükör. Megint bele kell néznem és megint csak ugyanazt látom. Megint, megint, megint.... Tényleg azt hittem, ha eltemetem, mindenek legmélyére, akkor nem lesz gond. De mégis.
Beletemetkezem, és érzem, a megmaradt parázs, az a kis semmit mondó, pislákoló a lelkem bugyrainak mélyén újra felizzik, csak egy pillanatra, hogy érezzem, ahogy megéget. 

Kérdőn nézek a képmásra. Vajon jobb lenne, ha hagynám? A "normálisnak" hátat fordítva újra önmagam lennék?
Marad a kérdés. A választalanság már - már állandósulni látszik. Az édent pedig elvették. A boldogságot is, a megnyugvás lehetősége kizárt. 

Visszabújok a mosolygó, ártatlan álarcom mögé és hagyom. Legyen úgy. Nem én irányítom tovább. 
Vagy újjá leszek, vagy elég mindenem. 
Vajon lesz valaki, aki megkérdezi mi is történt?

Talán már évek óta szakadt az eső. A komor szürke felhők és a sötétséggel telt éjszakák váltakozása közt hozzászoktam a kedvtelen mindennapok monoton folyamához. Már a változás sem vágytam, nem volt remény a jóra.
A kezdetekben még élvezettel töltekeztem a zápos frissítő illatával, hallgattam a néha enyhülő esőcseppek kopogását vagy gyönyörködtem a villámok cikázásában. Újabb érzéseket keltett bennem a dörrenő ég; rettegtem, hogy egyszer majd nem nyomja már el az ijedt sikolyom.
Aztán mindez szertefoszlott. Jött a megszokás, az unalom, majd sorban követték a változtatni akarás, a remény és a teljes lemondás.

Egy sötét sarokban ülve néztem végig mindezt, ahogy a szürkeségből sötétség lett majd megint szürkeség... Végül, a már oly sokszor áhítozott napon, végre megpillanthattam a Napot.Fényében sütkérezve melegedtem és csak ekkor ébredtem rá , milyen nyomorúságos volt nélküle a létezésem. Hogyan tudtam elviselni?! Magam sem tudom. Úgy éreztem újra megszülettem, igazivá, élővé váltam. *Van -e élet a halál után? * Virágok, madarak,  boldogságos  percek, amiket "újra - látóként " láthattam. Mennyire hiányoztatok! Az illatok... az a fehér, fürtös virágzatú fa... már -már émelyítően bódító, és nem csak a látványa. Hogy meg tudnak ragadni az emberben bizonyos emlékképek töredékei! Lényegtelen apróság és mégis többet ér oly sok dolognál. Bár érthetném miért!
Nappalok és éjjelek váltakozása. A hajnalka fű édes virágillata mindig hamarabb jutott el hozzám a nyitott ablakon át, mint maga a pirkadat. Álomszerűen túlzó lett minden inger és én hagytam, hogy sodorjanak magukkal.

Egy éjjel pedig megint vihar támadt.A mennydörgésre riadtam és tudtam, vége van, mindennek. Újra a szakadó esőt nézem az erkélyről. Milyen más ez így, most. Vágy mardossa mindenem. Mintha egy süket újra hallaná a madarak csicsergését, egy vak visszanyerné a látását, vagy  a néma végre kimondhatná, mire is gondol... de csak egy órácskára. Megízlelheted, de elveszik tőled. Vagy mindez csak valami képzelt világ lett volna?! Bizonyára; csak a fantáziám játszhat ilyet. Talán csak túl hosszúra nyúlt egy vágyálom és most a valóságban ébredek, ahol kell. Hisz ez van most is, minden ugyanolyan mint volt.

Remélem, hogy csak álom volt. Lelkem hiába viharokhoz edzett, a szivárvány rést üt a pajzsomon és a seb nehezebben gyógyulna ha elhinném, hogy vár más is, mint a háztetőkön csattogó vízcseppek, fekete ég és rémisztő égzengés.

Szinte minden éjjel ugyanúgy kezdődik. Alig, hogy elaludtam, már látom magam előtt a mélységet, ami el akar nyelni. Azt hittem Tengeren Innen ez már nem kísérthet, magam mögött hagytam, hogy ne fájjon a kétségbe esett magatehetetlenség. De újra rám talált. Még itt is.
Az első élmény, ahogy repülök: felemelő; magával ragad és egészen más színterekre emeli a lelkem. A boldogság apró morzsái, mint képkockák peregnek előttem.A siker édes ízét érzem ajkaimon és magabiztos bátorság járja át a szívem. A világ az enyém, mert meghódítottam. Gyerekkori barátok arca mosolyog rám, minden békés, vidám, ahogy a kicsik látják. Aztán a játékok öröme, a tudáshatalma... a hit, hogy bármi lehetek és bármi az enyém lehet, ha küzdök és kitartok. Család: szeretetben élve  remélni, sosem lesz vége. Halhatatlanná lett ábrándos, kedves arckifejezések. Élet - szeretet jár át és szárnyalok, ahogy csak tudok.
Aztán a legmagasabb egekben, ahova még ébren sem jutottam el, villan a kép. A bűn, a lavinát indító. Önmarcangoló fájdalom és a kérdés: az én hibám volt?  A kép szertefoszlott, a keret darabokra hullva. Miért? - egy kislány zokog előttem, plüssnyulát szorongatva... semmi sem örök. Mindenben a rosszat látva korosodni, hazugságra, álnokságra, egyedüllétre számítva, idővel pedig tudni: mindez a valóság, és igazam van.
Innen már csak lefelé vezet az út. Hosszan, egyre nagyobb sötétségben szemek csillannak, karok nyúlnak felém. Egyet - egyet még megmarkolok segítséget remélve, de mind csak lentebb taszít. Nincs kapaszkodó, sem biztonságos talaj a lábam alatt. A szárnyaim mind elégtek, bohóc álarcom darabjaira hull, bizonytalan kapálódzás az  egész. Minden erőm elhagy és nem tehetek semmit ellene.
Keserű családos: életem mozzanatai szemrehányóan jelennek meg; kérdőn nézek saját szemeimbe egy zúzott tükörből. A Főbűnök vetítése ez, mind a hété, itt vannak mind együtt. Én pedig magatehetetlenül, boldogtalanul nézem végig a műsort, de még mielőtt a végére érne: felébredek.
Az ágyamon fekszem ismét. Szívem hevesen kalapál, zihálok.. nincs elég levegőm. Viszont ébren vagyok. Jobb is így. A Valóságnál úgysincs mélyebb bugyra a Pokolnak sem.

A reggeli kávé illatára ébredek, ahogy hűvös ujjaival az arcomat simogatja. Ez ő. Még álmos, fáradt szemekkel mosolyog rám, biztatva, hogy van értelme az eszméletnek, felkelni és újabb napot kezdeni. Milyen kár, hogy nem hiszek már ennek a szerető tekintetnek.
A reggeli rituálék után, papucsba bújva az erkélyre csoszogok, belehörpölök a kihűlő kávéba, majd nagyot szívok a meggyújtott cigarettámba és nézem, ahogy ő munkába siet.
Elgondolkozom, vajon még hányszor tépi darabokra a lelkem. Mindannyiszor, ahányszor úgy érzi kell és jót tesz vele. Kár, hogy ugyanennyiszer érzem egy kislány fájdalmát, aki megtudta, a Mikulás nem létezik. Elesett szívtépés évek óta. Nem tudom miért.
Világok harca ez, ahol én vívok a szélmalmokkal, mert a valóságot szeretném varázsosnak látni és láttatni azzal, aki nem lát mást csak feketét és fehéret.

A Csarnok hatalmas, barokkos Tükre előtt áll és képmását nézegette. A félhomályban is jól kivehető volt fáradt, eltompult tekintete, vérvörösre sírt szemeiben már csak a könnyek csillantak néha. Csodálkozva nézte, ahogy egy-egy csepp még végiggördül az arcán; pedig már azt hitte nem képes ilyesmire. Mégis most ismét a szakadék szélén állt - ezért jött ide. Ekkor a tükör síkja hullámzani kezdett és kezek nyúltak felé. Végigsimítottak arcán, letörölték az utolsó sós cseppeket, majd bíztatólag megpaskolták azt.
-Mi a baj Kedves? Visszatértél hozzám? Csak nem elárult ismét a Világ? Egy szót sem szólsz? Tudom miért... bűntudatod van. Mert én elmondtam mire számíts, mégsem hallgattál rám. Még vitatkoztál is velem. Emlékszel miket mondtál?! Hogy NINCS IGAZAM. A Világ igen is csodás és vannak még romlatlan dolgok, hogy nem mindenki fuldoklik az önámításban és van még akihez fordulj. Aki nem okoz csalódást és akinek te sem fogsz csalódást okozni. Milyen kis szentimentális vagy! Vagy nevezzelek inkább ostobának? Habár egy dologban igazad volt.Van még akire számíthatsz, mikor már minden veszni látszik: Én.
- Ne folytasd! Magam is tudom. Azt hittem nélküled is életben maradok. Bocsáss meg, tévedtem.
A karok a tükörképhez húzták, szorosan megölelték.
-Ugyan - ugyan! Nem hitted ugye, hogy tényleg haragszom?! Rád sosem tudnék, hisz igazából csak "MI" szerethetjük egymást.TE ilyen vagy! DE ketten csak így válhatunk egésszé. Én itt leszek neked és megvédelek. Bármi áron. Hisz, ha te nem vagy én sem létezhetem, nem igaz? Ha kell elpusztítok minden mást, érted. Felégetem a régi ösvényeket, hogy nyoma se maradjon a múlt fájdalmainak. Nézz rám! Ugyanazok vagyunk, mégsem ugyanolyanok. Az érem és két oldala, mégis így egészek.
-Gyere vissza hozzám! Én ehhez, belátom, gyenge vagyok és elesett.Kellenek a töviseid a szívemre és a lelkemre, hogy más ne férjen hozzá. Segítesz?
-Sosem hagytalak el. Persze, hogy segítek. Én leszek az erő, te leszel az érzelem; a szúrós rózsabokor, milliónyi tüskével és te a rózsabimbó. Bármi áron...
- DE nem bánthatod őket, Odaát!
-Hjah! Gyermek, ezt majd én eldöntöm.
-Tudod, hogy van feltétel: Ez az egy!
- Hmm... egyezség?
- Megnyugvás?
-Valamelyikünk egyszer veszni fog.
- Majd változunk...
Azzal kézen fogta és bevezette a Tükörvilágba, mindentől távol, újra eggyé váltak, mint régen... réges régen.

Újabb éjjel, újabb könnyek, újra só áztatta az arcom. Megéri? A fürdőbe léptem, hogy kissé megmosakodjak. A hideg víz eddig is segített megnyugodni.Tükörbe néztem és nem hittem a szememnek... ez az elkínzott arc az enyém?
Csak nézett rám, fáradt, szomorúsággal és haraggal teli szemekkel... azután leköpött.
- Undorító, a gyomrom felfordul ha rád nézek.Gyenge vagy és én ezt nem tűrhetem.
Egyre meredt rám, én pedig csak álltam, mintha nem is érdekelne, mit mond... végül is nem hibáztathat, nem először hallom tőle. Mit is várt tőlem?!
-Sírsz, megint. Mindig ugyanaz a játék.... később majd ismét belátod az igazam, én pedig vigaszod leszek ismét. Azután békét kötünk, megtérsz hozzám, újra. Most kezdjük megint az elejéről?
Inkább elléptem a tükörtől...
-Nem! Többet nem. Magam erejéből akarok élni, nem pedig a tiédből. Nélküled is megoldhatom, nem leszek elesett gyermek. Nem kérlek többé, hogy a fájdalmam nevében pusztíts! Máshogy is lehet, amíg van szeretet és bizalom a Életben. Te sosem látod a szépet, a jót, pedig a Világ ilyen is lehet.
-Ugyan, Kedves! TE lázadsz ellenem?! Annak még sosem volt jó vége, tudhatnád. Önnön ostobaságod fog a szakadék szélére lökni.Ott ki fog utánad kapni, hogy ne zuhanj a mélybe? Szeretet? Bizalom? Tényleg azt akarod, hogy kinevesselek?! Nézz már szét egy kicsit a valóságban! Ember, embernek farkasa és te sem vagy kivétel. Naivan hiszel még az emberiség jóra törekvésében, holott nap mint nap találkozol az ellenkezőjével. Ne légy bolond! Itt mindenki érdekből ad és kap, a klisékért harcolnak, hamis bálványokat imádnak, lopnak, csalnak, hazudnak, miközben azzal ámítják magukat, hogy ez így van rendjén. Mondjuk egy ilyen romlott világban ez nem is csoda. Ez a mocskos már mindent megrontott, amihez hozzáfért. "Ebben" te tudsz még bízni? Gyerekként akarsz szembe nézni a fertővel, ami érni fog? Mire számítasz, mégis? Hogy érted változni fog valami? Akiben a legjobban bízol az fogja a kést a mellkasodba döfni. Kell ez neked?
- NINCS IGAZAD! Nem tudhatod, mit hoz a jövő és nem mindenki olyan, mint amilyennek te látod őket. Küzdeni kell és túl kell élni a nehézségeket, ami egyedül valóban nehéz, de ha van egy társam, akiben feltétel nélkül...
- Csalódni fogsz. Számtalanszor. A kedvenc szava járásod lesz, hogy "mindegy is", mert félsz majd, hogy felhasználják ellened a gyengeséged.
-Ennek ITT vessünk véget! Értelmetlen. Én nem hajtok fejet neked, de pedig sosem fogod belátni az igazam.

Azzal hátat fordítottam a tükörnek, visszafeküdtem az ágyba és végre aludtam... mély elhatározással és kétségek nélkül, az Ő karjaiban.

Részlet:

"Csak néztem őt, fáradt, szomorú szemeit... aztán leköptem.

-Undorító! A gyomrom is felfordul ha Rád nézek. Gyenge vagy és én ezt nem tűrhetem!

Csak meredt rám, mintha nem érdekelné, mit is mondtam.. végül is nem hibáztathatom, nem először hallja tőlem. Mit is vártam?!

Sír, megint. Mindig ugyanaz a játék... később majd belátja az igazam, én pedig vigasza leszek. Aztán békét kötünk, megtér hozzám.

Inkább elléptem a tükörtől.... "

Most még ennyi! Ha lesz időm kiírom az egészet! :)

- Ostobaság: te látod, én látom, mi látjuk, de nem tehetünk ellene

Teremtés, evolúció... nagy szavak, de a végeredmény ugyanaz, nem?! Mindkét oldal ugyanazt tartja sajátjának: az Életet. A Világot, amiben élünk, aminek minden csodás pillanatát élveznünk kellene nap mint nap; mert van - e tökéletesebb mint egyetlen nap. Körülöttünk egy alapjában véve JÓ Mindenség, amiben a legalantasabbnak tartottak is csak létezni és szaporodni szeretnének, ösztönösen bennük van a léthez való ragaszkodás, túlélés, ami öröklődik, fejlődik bennük generációról generációra. Még azokban is meg van ez, akik (amik) mozgásra sem képesek. A növények jobban érzik a feléjük áramló szeretetet, mint egy - két fajtárs...
Egy olyan játszótér ez, ahol minden kis pajtás ügyesen játssza a saját játékát. Mindenki jól érezte magát sokáig, békésen, csendesen töltötték együtt az időt, mígnem új gyermek született a panellakások egyikébe. A kezdetek kezdetén ő sem volt más mint a többiek. Hanem, ahogy növekedett, valami megmagyarázhatatlan késztetés lett rajta úrrá. Először csak minden játékszert birtokolni akart, majd mikor már ez sem volt elég a többi játszani vágyót vette célba.Kötekedett velük, elvette az elemózsiájukat; aztán még tovább cseperedett és terebélyesedett és kést rántott és mérgeket, hogy az életükre törjön. Beszennyezte ezt a csodás játékteret, és még akkor sem hagyott ezzel fel, mikor arcát otromba kelések, testét, lelkét pedig betegségek támadtak. Megoldást talált rá - ebben ugyanis verhetetlen volt. Gyógyírt, például, leölt játszótársaiból nyert. Ha fázott, azok bőrét használta, vagy hullájukat égette, ha éhes volt, belőlük étkezett szépen úri módon késsel villával, fehér abrosz mellett. Ha unatkozott, megpróbálta feléleszteni őket. Így nőtte ki magát az Egyed, s vált szinte elpusztíthatatlanná.

Majd folytatta. Megalkotta a birtoklást, mint fogalmat s vele az irigységet, ha kapzsisága veszélyt jelzett "védelem" címszóval fegyvert készített, s leölte saját társait is. Mert nem volt egyedül. Előbb a Világ Ártatlanjait fosztotta ki, pusztította el, majd saját fajtársai ellen, a Hibások ellen fordult s azokba mart.
Minden innen indult, önös érdekekkel, irigységgel, erőltetéssel, jó szándék, józan ész nélkül.

H a megkívánod nem feltétlenül kell azonnal megkapnod, nem kell erőszakkal elvenni, nem kell foggal körömmel ragaszkodni hozzá. 
Viszont lehet kérni szépen, lehet kompromisszumokat kötni, lehet LOGIKUSAN GONDOLKOZNI. Nehéz lenne.... s íme a sokadik bűn: lustaság.

Nem mennék bele semmilyen komolyabb filozófiai vélemény-nyilvánításba. De ha az egyház is és a tudomány is magáénak tartja ezt a Világmindenséget, akkor valaki álljon már ki a többiek elé és magyarázza már el nekik, hogy az ostobaság igen is bűn, és bűnösök mindannyian. Valaki vállalja már, hogy hibás ebben.
És ez a legjobb:
a játszótérre épült egy gyönyörű fából készült hajó - mászóka. Egyenként elhordták a darabjait, de te tudod, hogy ott volt, mert hallottál róla, esetleg láttál képeket is. Nem vagy kíváncsi, hogy ki volt az? Hogy ki miatt nem élvezheted esetleg te magad is?

Az Élettel játszunk, mert a Halál már biztos!

A Csarnok gyérebben megvilágított sarkában ücsörgött, sakktábla mintázatú asztalánál. A bábuk szerte szét, van amelyik a táblán, van ami már a földön. Ha olykor merengeni próbált, vagy csak problémáit szerette volna megoldani, idejött és bábjait tologatta. Ellenfél híján önmagával játszott általában; tízből nyolc játékot ő nyert a maradék kettő patthelyzettel zárult.
Most is gondolataiba mélyedve pihent, stratégiákon agyalva. Mint máskor is szellemei halkan mocorogtak körülötte, nehogy kizökkentsék őt.
Kivételesen most valójában is akadt ellenfele, akinek a sötétség és az árnyékok adtak testet. Az Élettel próbált játszani, de bábui mind elestek. Halk, szinte suttogó hangon beszélt:
- S vajon, ha én veszítek, Te mit nyersz?Sőt, máshogy is megfogalmazhatom! Nyerhetnék ellened, de minek?  Ha úgyis a küzdelem a lényeg, ahogy mások mondják, vajon van- e különbség egy tízperces és egy sokéves játszma között? Számít -e az bárhol is, hogy meddig tartott, szabályosan, jól játszottam -e, ha mindez hiábavalóság s az egész ugyanott ér véget és ugyanúgy?Ha most könyörögnék, hogy hagyd meg a futóm, vagy hogy játsszunk még egy partit, befolyásolna az valamit is?Ha gyerekesen rád fognám, hogy csaltál és ez így nem ér?

Az Élet pedig hallgatott, némán, sakkot adva, majd szertefoszlott, mint a köd szokott.

- Van értelme?

Furcsa világ kelt egykor életre a fejemben, telis - tele fantáziával és vágyakkal, képekkel és filmekkel. Mióta emancipált, dolgozó nő vagyok, nos erre nem jut annyi időm, mint szeretném, helyette a valóságban éldegélek, mint mások mindennapi teendőkkel. Ez is rendben van hisz kell hozzá képzelőerő, megoldóképesség, főleg ha párkapcsolatról van szó.

Ő sokáig dolgozott aznap. Szokványos, már -már klisésnek mondható kapcsolatunk volt már akkor is. Őt a napi fáradtság nyúzta, engem a korán kelés lidérce kínzott.Szó nélkül jött be az ajtón, fölöslegesnek ítélt holmiját ledobálva, mondván, ő most elmegy zuhanyozni.
Épp ezidőtájt olvastam az elhidegülés káros hatásáról, főleg párkapcsolaton belül.Csókkal a homlokán elengedtem, majd miután hallottam a fürdő ajtajának csukódását, én is levetkőztem, majd kacér köntöskében utána lopakodtam. Beléptemet nem hallotta, ő már a zubogó víz alatt állt, a függönyön túlra surrantam, a háta mögé kerülve. Előbb átkaroltam hátulról, majd a hátát simogattam, leengedett hosszú hajával játszottam; azt mindig is szerette. Mellkasát cirógatva siklott lentebb a kezem a hasfalán át egészen a péniszéig. Egy szót sem szólt de csalhatatlanul tudtam, kedvére van a játék. Szembe fordult velem, előbb csak gyengéd puszit nyomott ajkaimra, majd csók lett belőle, egyre hevesebb, követelőzőbb. Nyelve az enyémmel szeretkezett, míg mi egymást simogattuk, lassan fokozva a vágyat. Magához húzott, a fenekembe markolt erősen, szenvedéllyel telin, éreztem ahogy hasamhoz ér mereved farka. Elengedtem tarkóját, hosszú haját, játszadozni akartam ezzel a kívánkozó fallosszal, simogatni, nyalogatni akartam, hergelni, felpezsdíteni a vérét. Sikerült.
Nem kérdezett, a zuhanyrózsa alá tolt, ott kényeztetett tovább. Nyelvével körkörösen haladt lefelé a nyakamtól, melleimmel játszadozva. Egyik keze a csípőmet szorította, majd lentebb siklott és a csiklómat kezdte izgatni; már így is elég felajzott hangulatomban ez csak rontott a helyzeten. Gondolkodás nélkül megfordított, én önkéntelenül is előrehajoltam, lábamat a peremre raktam, így várva, hogy belém hatoljon végre kékeres nyársa.
Váratott magára a mámor, még makkjával izgatott, fokozva a kéjt bennem teljesen átnedvesedtem. Minden porcikám kívánta már a beteljesülést, de játszadozó kedvünkben még várattuk kicsit. Újra megfordultam, előbb húsos ajkait ízlelgettem, majd nyakán, izmos hasfalán át, meredő péniszéhez jutottam. Makkját nyalogatva éreztem a mámor első cseppjeinek ízét. Nem hagyta, hogy befejezzem, a falhoz szorított a csobogó víz alá, újra előre hajoltam, míg ő ágaskodó kéjrúdját belém mélyesztette. Élvezetünk hangtalanul nem maradhatott.Egyre nagyobb lendülettel, kéjjel tolta a puncim, mind mélyebbre hatolva, gyorsuló ütemben, légszomjával mit sem törődve a hátamat simogatta, csókolta; remegésében éreztem ahogy elengedi magától a napok a feszültségét, majd egyetlen sóhajjal élvez belém. A combomon végigfolyó ondó a vízzel keveredve pergett le rólam, miközben halk an csak annyit mondtam két pihegős csók közt: Hiányoztál.

- A MIÉRT-re az Alvilág sem tudja a Választ! -

Kelyhet tartó keze meg-meg remegett, ahogy a benne lévő italt nézegette. Leült az üresen tátongó Csarnok kellős közepén, az üvegkupola alól nézett az égre. Tisztán látta a felhőket,  a csillagtalan éjszakában. Meginni? Nem meginni? Ez volt a kérdés... Mi lenne, ha...?
Ha nem teszi, halott lelke a végtelenségig érezni fogja minden sebét, minden vérző, halott emlékét, az összes szenvedést és kín, amit kapott, amit adott, amit látott, amit nem kért, de lett.Ezeket szíve jogán feledné.
És mi van ha megteszi? Számtalan szép emlékét dobja sutba amiatt az egy miatt, ami ide hozta?! És miért van egyedül? Hisz oly sokat olvasott erről, itt a víz, csak bele kell inni, és minden eltűnik. Mert ezt csak kevesen kerülhetik el, nagyon kevesen. Ők ihatnak csak az Emlékezés vizéből, akik érdemesnek találtattak rá. De itt eddig nem volt szó döntésről!

Ha megissza a folyó vizét minden elvész, a jó a rosszal együtt. Ez utóbbit nem is bánná, hiszen annyira kínozta, hogy belehalt; az az egy utolsó... az nem kellett volna. A miért pedig talány élőnek, holtnak is.
Vívódása közepette, hirtelen gyenge szellő kapott fekete, tincsekben hullámzó hajába.Kitárult az erkély ajtaja, kedvesét látta, komoron, magába fordultan közeledni."Szerelmem! Egyetlenem! Miért?" suttogta a fiú. A lány emlékei, mint diavetítéseken, árvíz szerűen öntött el mindent. A falak, a lógó festmények, a bíbor függöny mintázata és a Tükör összes apró darabja is megtelt a képekkel.
Előbb a csókokkal, ölelésekkel, mosolyokkal, boldog percekkel, majd a szavakkal, amiket jobban át kellett volna gondolni, az egymásba mártott késekkel, a távolsággal és a véggel... itt kimerevedett a kép, látta magát, egyedül, összetörten, kisírt szemekkel és ahogy senki másnak nem engedte: gyengén.
Előbb a szomorúság öntötte el, könnyes szemeit a változatlan férfi arcra szegezte.  Az, mintha észre se venné, sétált el mellette rózsaszirmokat szórva. De hisz... látnia kell, itt minden látható, halott, élő, szellem egyaránt, ide bevezette őt is, a megannyi kétség, ábránd közé, a világok közé, amiket látott..... és mégsem.

Döntött; nem érdekli a miért, az igazság, hogy vajon a másiknak is fájt-e az ő elvesztése annyira, mint neki, mikor magára hagyta; sőt cserben. Tekintetében a régi harag szikrái lobbantak, remegő kezét s mindenét a düh járta át; az ezüst poharat a már törött Tükörhöz vágta, mire a férfi alakja szertefoszlott. A nyitott erkélyajtóhoz sétált, felállt a korlátra és a lenn hullámzó tóba vetette magát. Hajó nélkül a túlpartra....
Ébredése nesztelen volt, halotti, ahogy azt illik november elsején.Fehér ruhát viselő alakját kívülről látta, mellette térdelő régi kedvesével, gyilkosával együtt.Az kést tartott a kezében, apró sebeket ejtve karján, hogy vérét tintaként használva leírja kettejük múltját s meg nem élt jövőjét, az emlékezetnek szánva.
Sorról sorra követte a művet, fel-fel zokogott volna de nem mert. Az alkotás végén odahajolt a férfihoz, megcsókolta annak hideg arcát, majd szellőhalkan kezdte:

- Érted éltem, miattad haltam. Miénk volt a legszebb szerelem, amit valaha is képzelni, megírni, alkotni lehetett. Már akkor is tudtam, most sem gondolok más.. de Te elhagytál.
Te löktél el magadtól, te adtad fel, neked volt kevés erőd, hogy kitarts, és íme ez lett a vége. Te is itt vagy. Groteszk...  És mégis, hogy szerettelek, megadtam volna neked minden, még magamat is, az életemet... s valóban neked adtam, de nem kellett.Szerelemmel a szívemben - abban a többé nem mozdulóban - zokogok, hogy látnom kellett haláltusádat, de valahol egészen mélyen, ahol még az ÉN az úr, úgy érzem megérdemelted. Sőt! Jobbat tudok! Én... elfelejtelek. Viszont most, meghalni nem hagylak. Még tudom, hogy élsz. Élj tehát sokáig; ez legyen az én bosszúm, az utolsó, s hogy szerelmünk se vérrel írva maradjon fenn: emlékezz rá! Minden nőben láss engem, keresd az én tekintetem, az én alakom, jellemem; úgysem találsz majd. Minden éjjel álmodj gyönyörű emlékeinkkel és riadj azzal a tudattal, hogy miattad már nem létezem.

A temetőben éktelen ricsajra lettek figyelmesek a látogatók. Egy haldokló férfit találtak az egyik síremlék mellett, összeszabdalt karokkal. A mentő még időben érkezett, csupán ez mentette meg az életét. Hogy mit is halottak az ott levők, nos nem pontosan emlékszik rá egyikük sem. Van aki kacagást, van aki hangos zokogást vélt hallani, de van olyan is aki esküszik rá, hogy úgy hallotta, mintha tükör tört volna össze. A helyszínelők azonban üvegtörmeléket nem találtak, csak rózsaszirmokat mindenhol.

A lány visszatért a Csarnokba, utoljára végignézett a helyen, megsimogatta a bíbor sötétellőket, majd az üvegkupola alól feltekintett, és azt az egyetlen csillagot nézte....
Újra ott volt a sakkmintás asztalon a kehely, ahol először. Érte nyúlt, poharát emelte valakire, majd megitta, hogy feledhessen mindent.
A Csarnok hatalmas törött Tükre összeforrt, Tengeren Túl most már béke honol, Tengeren Innen pedig.... nézz körül!

" Egy kocsma rejtett zugában, Iszogattunk vidáman"

A sötétben mosolygó, egybe olvadó - fonódó árnyaim közt leltem rá. A kupola alól bámulta a csillagtalan eget. Hunyorogva feküdt, cigizgetve, a gyertyák bizarrul pislákoló fénye mellett, a félhomályban. Arcvonásaiban keserű lemondás, csüggedt feladás sejlett, szemében szomorú szikra - vagy inkább tűz ?!- csillant ahogy rám emelte tekintetét.

Gondolataimban a szakadt farmer, fekete, kopott bakancs és bőrkabát alapján összeillesztettem a helyesnek ítélt jellemrajz darabjait. Dekadens lázadó, aki feladta már. Túl emberi, annyira, hogy már talán az erőfeszítést sem érné meg. Nem tartozik sehova, mégis beleillik a képbe. Furcsa mód, látszott rajta, hogy kívül áll mindenen. De ez már nem az én dolgom. Itt is vannak átutazó lelkek, amik egyszer itt vannak máskor pedig sehol sem.Mégis mi dolgom lenne vele?!
Sarkon fordultam, nem törődve tovább az idegen árnnyal. Az erkélyajtóhoz léptem, bordó függönyeim közül lépett elő gyerekkori mivoltam, kisírt szemmel, szomorúan, megsimogattam a kesergő arcot, az pedig darabjaira hullott, maga után hagyva egy aprócska rózsás gyertyát emlékként, hogy sosem feledjem....

A kilincsért nyúló kezem kapta el. Még fél szemmel sem vettem észre mikor ért mellém. A fényben láttam, ahogy barna- csillagos szemében a sötétség - NEM pupilla - egyre nagyobb teret nyer. Arcomon talán csak meglepődésem látszott, nem tudom, fejemben viszont pánik szerű gondolatok támadtak, mert betolakodtak a világomba. Nem ide tartozó jött be, és nem ereszt... mégis ahogy a kezem fogta, reméltem, hogy sosem engedi el.

Magához húzott, lassú keringőbe kezdtünk, előbb csak zene nélkül, tisztes távolságban, majd felcsengett a " Where dream and day collide" és hagytam magam szédíteni. Nem zavartattam magam, mikor keze a derekamra csúszott, ajkaival pedig a nyakamra hajolt. A körülöttünk lévő árnyak mind eltűntek, a külvilág is semmivé foszlott, mintha csak repülnék....  Csak a szemét figyeltem, ahogy visszatért igazi formájához; szavak nélkül is tudtam, láttam ki is valójában, és hova tart, honnan jött. Szememben összegyűltek a könnyek ahogy megcsókolt; láttam kitárt szárnyait, s a sajátjaimat ahogy körénk záródnak. Majd mindez szerte foszlott és újra a kőpadlón álltunk. Kezemre csókot nyomott, mint egy köszönet ként a táncért, majd elsétált. A zene elhallgatott, nem kellettek szavak, hiszen sok kérdés nem maradt megválaszolatlanul, talán csak egy a "miért" de már mindegy is volt a válasz.

Árnyaim ismét körém gyűltek maguk előtt vezetve egy újabbat. Kibontott fekete hajjal, sötét ingben, és farmerban, térdig érő csizmában állt előttem. Halkan nevén nevezték, hogy felemelje kisírt szemét. Néztem ahogy az arcán fekete csíkokban folyik le a korom fekete smink.

Ő szenved és én megkönnyebbülök. Hisz egyek voltunk, vagyunk, leszünk. Mindannyian.
Azzal én is kisétáltam a magam mögött hagyott Csarnokból, búcsút intve mindennek. Mélyeket lélegezve néztem a vizet....

Gyorsult szívveréssel ébredtem, a takarómba gabalyodva, fájó mellkassal,  immár Ideát...

A kisváros szélén állt, nem  mesze onnan, ahol kollégista volt. Már abban az évben, végzősként sokfelé csatangolt, járta az estéket.
Azt a helyet mindig is szerette, a csendet, az állatokat, hogy kiváló rajztémákat nyújtott.
Megrögzötten próbálták- a csoporttársakkal együtt-  megörökíteni a tavasz végi üdeséget, a lovak szépségét, és persze magát az érzést, ahogy ott ültek a mindenség közepén.

A tulaj, középmagas, félhosszú hajú, barna szemű, hajú, napsütötte bőrű, izmosabbnak mondható férfi volt. Arcán látszott, hogy sok mindenen ment már keresztül, jót , rosszat is egyedül oldott meg apró szigetén. Jellemzően idegesítő és kíváncsi lélek volt, a szája sarkában valami olyan mosollyal, amit ritkán lát az ember, másnak pedig képtelenség elmondani. Magabiztos, hűvös, szívszaggatóan erotikus, mintha csak minden mosolyával azt mondaná: "Az enyém vagy!"
Nem mondhatnánk, hogy ügyet sem vetett rá. Sőt számtalanszor kereste társaságát, tekintetét, persze nem csak ő, a többi lány is. Ezt természetesen élvezte is. Ha munka közben kimelegedett csak lekapta a pólót és minden szem rátapatt. Szereplési mániája kiábrándítóan hatott a lányra, már- már az idegeire ment, amit egy alkalommal a tudtára is adott.
Az idő telt, mint mindig.

Késő délután lógott ki a kollégiumból, kiszellőztetni a fejét, rágyújtani egy cigire, sétálni, amikor az utcában szembe jött vele. A szürkületben messziről kiszúrták egymás alakját, nem volt menekvés, találkozniuk kellett.
A lány feje zsongott a szokásos ezer- karjában, ajkát harapdálva- gondolattól -ahogy ölelne, vajon hogy ölelne?- de végül erőt véve magán, egy röpke "Heló"-t hallatva próbált, teljesen közömbösen továbbhaladni. Ekkor kapta el karját a férfi, és úgy látszott egy hamar nem szeretné elengedni.
A szemébe nézett, másik kezével odébb tolt egy elkóborolt hajtincset a lány arcából. Az tehetetlenül állt egyik kezében cigivel a másik pedig kalodában.
-Meddig játszol még?!- a szemrehányás érezhető volt minden szavában.-Azt hiszed ez vicces? Én is megunom ám egyszer...
Talán a lány értetlen tekintete miatt, de folytatta:
-Hol kedvesen mosolyogsz, hol te magad vagy a Jégkirálynő. Ha rád nézek elfordítod a fejed, de ha a kedved úgy tartja, a tekinteteddel győzöl le, szavak nélkül, megbabonázol, ahogy néztelek a sok hülye liba közt, az arcod, a tested, minden mozdulatod szinte engem hívott,... kívántalak, kívánlak, mindened, mindenkor, most azonnal.
Miközben beszélt, mind közelebb ért a lányhoz, a két lépés távolság  pedig már korábban sem volt meg kettejük között. Amint kezével a lány bőréhez ért, áramütés szerűen remegni kezdett. Akaratlanul is gyorsult a szíve, kapkodta a levegőt, már nem volt kedve mondani semmit. Olyan erővel csókolták meg egymást, hogy fogaik összekoccantak, a lány a férfi nyakát karolta, úgy húzta még közelebb, az pedig a blúz alatt kezdett felfedező útra.Egyik ezével a mellét simogatta, másikkal a combokon futott versenyt a hideggel, majd gondolt egyet és áttért a belső oldalra. A lány mind jobban felhevült, vágyta a férfi duzzadó farkát, hogy azt végre annyi idő után, annyi kéjes álom után magában érezze, hogy úgy keféljenek, ahogy mindketten szeretnék.
Egymás nyakát nyalogatták, fülét harapdálták, közben hallgatva, ahogy a másik levegő után kapkod. A gyér utcai világításnál nem számított, hogy a férfi atlétája egyszer csak lehasadt, a lány pedig elvesztette a vékony pántú tangát valahol a külvilág fonalával együtt.Érezte ahogy a borostával körülölelt ajkak gombról gombra haladnak lefelé blúzában, melleinél elidőznek, bimbójával játszadoznak, harapdálják finoman, majd szopogatni kezdi, aztán áttér játékosan a másik oldalra is, és halad tovább lefelé, a köldökénél ismét körtáncot jár a hideggel és a libabőrrel, amíg kigombolja a farmer szoknyát, lehúzza a cipzárt , és ujjaival a nedves, duzzadó szemérem ajkakat masszírozza, nyelvével is lentebb csusszan. A combtöveit felváltva csókolgatva zihál, mit sem törődve azzal, hogy bárki megláthatja őket.
Felegyenesedve, ellentmondást nem tűrve a falhoz taszította a  lányt, annak combjait maga köré húzva hatolt a szoknya mélyére.Siettették a vad aktus, végre egy szép estét vártak a másiktól.Kéjesen egymás nyakát marták, amíg a lány megszabadította a farmerjától, hogy kéjesen felnyársalhassa bájrúdjával.
Csak gondolnia kellett rá, máris bekövetkezett, de az eddigieknél sokkalta lassabban, négyzetcentiről négyzetcentire érezte a férfi vértől dagadó farkát, a makkot, ahogy behatol egyre nedvesebb puncijába. Sikoltani szeretett volna, még közelebb akarta magához a férfit, mélyebbre és még mélyebbre, hogy az elvesszen benne, és minden gyönyört átélhessen. Lassan indultak meg a lökéshullámok, de annál erőteljesebben, mind után egy csavarintással a csípőjén, csak hogy ne legyen unalmas.A fal mögöttük egyre hangosabban és sűrűbben döndült meg, ahogy a férfi gyorsított a tempón a lány hátra vetett fejjel élvezte, az őt nyársalgató fallosz erejét. Nem is gondolták volna, hogy egyszerre érik el az elérhetetlen. A férfi egy utolsó csavarral a legmélyebbre lökte álló pénszét majd hördülve a falra szegezte a lányt; az közben saját ajkait harapta, nehogy túl hangos legyen. Egymás vállán fújtattak, elengedve a felgyülemlett feszültséget, majd egymást is. A lány összegombolkozott, majd egy közeli padon rágyújtottak.
Az idő telt, mint mindig. Egy utolsó csókkal elváltak, minden szó nélkül.

A grafikus csoport három nappal később ismét a lovardában járt. Köztük volt a lány is, barátnőivel együtt. Azok mind a tulajról beszélgettek, testéről, hogy milyen lehet a .... belépésükkor a kapuban áll, biccentéssel köszönt, majd ment tovább a dolgára, ugyanazzal a leírhatatlan mosollyal az arcán.

ígértem már egy jó ideje néhány gondolatot...sajnos még mindig nincs meg az ihlet..konkrétan a múzsáktól kezdve mindenki hátat fordított nekem, íg pedig nem tudok alkotni. Majd ha javul a lelkem a próza is meg lesz.

https://www.youtube.com/watch?v=90H9-QikFMs

Ez meg egy kis ajándék azon Kedves és Kitartó Olvasóimnak, akik valóban figyelnek!
Köszönöm Nektek!
 

itt vagyok.
Jelen post ismét csak az informálásra szolgál. Megkaptam a jelzést, hogy igen is van aki várja a prózát és a többi művet, így az érdeklődésre való tekintettel közlöm minden Kedves Figyelmes Olvasómmal, hogy lesz próza.
Csak kicsit később.

Művészetekben Gazdag Húsvétot.
 

Sajnálattal közlöm azokka,l akik figyelnek, hogy nem lesz próza. Ugyanis elveszett az éterben. Illetve a halott laptopom szervezetében.

Álmomban én vagyok a Díva
színpadomon, teljes pompámban állva
a nézőtér tele, sokszáz emberrel
s mind- mind engem figyel.

Néznek, mint aki még nem látott ilyet
a fényekben lassan elvesznek
arcuk merev, kifejezéstelen
képtelen s élettelen.

Ruhájuk szikraesőben fürdő
hangjuk mégis mélyen s messziről hörgő
tapsul elhal a szél zenéjében
alakjuk elhamvad az éjben...

Közben egyre csak dícsér a konferanszié
hulló angyalszárnyat látok...de nem tudom kié...
Magamat a néptelen - végtelenben felejtem
s a mikrofont, kezemből, sikoltva kiejtem.

Már nem akarok itt lenni,
hagyjatok hát elmenni,
engedjétek el a kezem
hagyjátok már elveszni a létezésem!
Hagyjátok, hogy elhagyjam magam
ahogy ti elvesztetek, eltűnök én is halkan...
Észre sem veszitek, hogy itt jártam
sosem láttatok, pedig én mindig, mindent láttam.
Néztelek titeket, ahogy kínban fetreng lelketek
ahogy eladjátok az Életetek
valami értéktelen kliséért
Ez titeket miért nem kísért???
Miért csak nekem fáj, hogy céltalanná vált létetek??
Mint a birkák!! - Egyszerre lépjetek!
Mert, ki kilóg a sorból, s nem egyet gondol
az szálka szemetekben
a józan ész ellenetek tehetetlen!
-------------------------------------------

Nem dícsér tovább a konferanszié,
lejárt az ideje, mint mindenkié
magamat visszarángatom a Semmiből,
a mikrofon felkapom a színpad széléről.

A közönség távozóban
a nézőtér kihalóban
ruhájuk szétfoszlik a semmiben
alakjuk -s tán lelkük is - lángol a rabság tüzében...

A fények elalszanak
a színpad előtt már csak Te vagy
Te hallottad a sikolyomat
te láttad még viruló arcomat
Te érezted még szabadságomat
de már Én, nem ÉN vagyok
érzem szárnyaim nélkül haldoklom....

Minden éjjel álmomban, én vagyok a Díva,
mocskos, rozoga színpadon, szakadt rongyokban állva
a nézőtér tele, kegyetlenül röhögő, lélek - gyilkos szerzettel
S mind -mind engem szemelt ki ma ájjel.
 

Ujjaid simogatóan arcomon
mintha játékos víz ölelne: szabadon
langyosan áramlik
kezed lentebb siklik
szorításod nyakamon, én vergődnék de elalszom!

Álmodom, mint mások,
ezer pillangóval... jó, ettől hányok
ahogy a legelésző rózsaszín póniktól a réten
a dalolászó madaraktól az égen,
a püspöklila ábrándoktól,
a megvalósítatlan vágyaktól.
A rabigától,
mely tőlem ered
a keresztektől,
miket viselek,
Bűneimtől,miket senki sem ért,
a küzdelemtől a Semmiért.

Mégis álmodozom, mint mások,
szebb jövőre várok
ami nem jön el,
a végről, ami már közel.

Oly rövid az időnk, mit kaptunk
olya kevés az élet mit magunknak kiszabtunk
mert küzdeni kell egy klisé "életért"
hajtani egy értéktelen célért!
-------------------------------------

Tombolhat a vér szava
lehet még másnak igaza
a célokat én már nem látom
nem volt ez sem más, csak egy álom
s én is csendesen fuldoklom!
 

Aki esetleg követi ezt a blogot, annak hívom fel rá a figyelmét, hogy hamarosan hosszabb terjedelmű mű érkezik, prózában, csak még előbb be kell fejeznem.
Elöljáróban:
bizonyos részei egyezhetnek a valósággal, de csupán az ötletmerítés céljából, a többi pedig csupán fantáziám szüleménye!
 

2011. első alkotása

Ujjaid simogatóan arcomon
mintha játékos víz ölelne: szabadon
langyosan áramlik
kezed lentebb siklik
Szorításod nyakamon, én vergődnék...
de elalszom.
Sikoltanék, de nem lehet,
üvöltenék, hogy ne tedd
de nyakörved már torkomon
kezedben póráznom..
Vezetsz, vezetsz a Semmibe
pedig ezt nem kérte Tőled a kutya se' !
Eressz, majd magamtól megyek
ne bánts, nem kellenek újabb sebek..
jelek, hegek....bilincs...
EGyszer csak felébredek
a paplanhuzat fojtogatóan rajtam tekereg.
Csak álmodtam, de a bilincs mégis itt van
a penge fejem felett villan
nincs életem, nincs halálom..nincs másom
feladtam..
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Tombolhat a vér szava
lehet még másnak is igaza
dobálhatjátok a "racionális" sarat,
mindegy..ha nem vagyok szabad!